PROLÓGUS
– Rájöttem, hogy az élet tenger.
– Hogy érted?
– Egyszerre csendes és hangos. Viharos és morajló. Amikor a horizonton a végét keresed, rájössz, hogy se eleje, se vége. Néhol olyan mély, hogy megszédülsz, amikor belenézel, néhol meg olyan sekély, mintha csak egy pancsolásra kitalált, meleg vizű pocsolya lenne. Leülsz mellé, a tekinteteddel átöleled, de neki tökéletesen mindegy. Nem a barátod, de nem is az ellenséged. Olyan, mint egy örökmozgó: sosem áll meg. Mindig akad valami dolga, de hogy honnan jön és hová megy? Nem tudja senki.
– Nagyon költői. – ciccegett.
– Mindig is érdekelt, hogy miért vonzza az embereket a tenger. Valahányszor kisétálok a partra, mindig akadnak olyanok, akik csak ülnek a homokban és nézik. Fülelnek, mintha mondana nekik valamit. Egyszer én is feltettem neki a kérdéseimet, még jóval az eset előtt. Rengeteg kérdést.
– És? Válaszolt?
Szembefordultam vele, és nagy komolyan mondtam:
– Igen. Kis késéssel. Sőt találkoztam valakivel, aki ha nem lett volna, most nem ülök itt veled. Kíváncsi vagy a történetre?
– Rettentően! – válaszolta felcsillanó szemmel.
1
Február elején csillogott a szemem. Egy városban sétáltam, hogy melyikben, mindegy, manapság úgyis egyre megy. Itt is volt Starbucks, wifi, Ikea, hat sávot átívelő óriási zebra, de engem február elején az hozott lázba, hogy rendszeresen koptattam egy sima felületen az ujjbegyemet. Mióta vágytam egy okos telefonra, és tessék, két év hűséggel ingyen adtak egyet. A szürke utcákat járva a világ tágasra nyitotta kapuit, én pedig a full HD kijelzőtől elalélva az orromig merültem új telefonomon szöszmötölésben.
Rendszerint egy árnyékos, barátságtalan albérletbe tértem haza, amelyet egy édesanyám által hozott növénnyel osztottam meg. A növény nem szerette túlzottan a helyét, mert az ablakomat csak két órán át tisztelte meg a Nap. Hétről hétre nyomon követhető volt, hogy veszíti el az életkedvét. Dús lombozata gyérebbé vált, pozsgás levelei aszalódtak, smaragdzöldből sárgára színeződött. Az árnyék elszívta belőle az erőt. Tehetetlenül néztem, ahogy vegetált, egyre nagyobbakat lépve a megsemmisülés felé. Elszomorító látvány volt. Ekkora hatása van a Napnak? Vagy inkább a Nap hiányának? Olvastam, hogy ha nem éri bőrünket adott mennyiségű napfény, akkor nagyobb eséllyel alakul ki skizofrénia vagy depresszió, az angolkórról nem is beszélve. Eszembe jutott egy barátom élménybeszámolója, amiben ledér spanyol lányokról mesélt, akik barnára sült domborulataikat nem szégyellve, állítólag meztelenül rohangálnak a homokos tengerparton.
– Igen. El kell költöznöm innen – gondoltam. – Albérletet kell váltanom.
Több fényre, több színre vágytam. Egy olyan utcára, ahol fák nőnek ki a földből. Amikor csatornáztak és beazonosítottam az építésvezetőt, megkérdeztem tőle, miért nem lehet ide fákat ültetni? Azt mondta, mert az egész utca be van hálózva távhővezetékekkel. Bólogattam. Igen, akkor érthető. Igyekeztem belenyugodni, hogy a melegért cserébe fák helyett az aszfalton szétkent kutyaszart kell néznem.Vidéken nincs szükség emberekre. Legalábbis a többségükre. Egy traktor ellátja száz ember munkáját, én pedig olyan településről jövök, ahol nem egy, hanem sok traktor van, de egyik sem az enyém. Így avanzsálódtam vidéki gyerekből városi irodistává. A dolgom az volt, hogy napi nyolc órában szuggeráljam a monitort. Nem szükséges tudnod a cég nevét, helyét, sem azt, hogy milyen tevékenységet folytat, mert ez az egyetlen szó: irodista, mindent elmond arról, amit csináltam. Egy nagyon korszerű, fehér színű számítógépen dolgoztam, ami gyakorlatilag a monitorból állt, és a barátaim szó szerint megvesztek érte. Én utáltam. Uralta az asztalomat, égette a szememet, és merevítőt rakott a nyakam köré. Soha nem engedte, hogy másfele nézzek. Mindennap nyolc kemény munkaórára odaszögezett a székemhez, és a várva várt ebédszünetemre is csak azért engedett el, mert tudta, csakis így tudok tovább ülni előtte, mígnem egy nap, igaz, csak egy pillanatra, elveszítette felettem a hatalmát. Aznap a felhők nem kívántak lenni, és átengedték nekem a teljes égboltot, amely pamacsruhája hiányában szégyentelenül kék volt; olyan kék, hogy nem érzékeltem se az elejét, se a végét, és ez kellemes szédülésbe vitt. A lány, aki hetente kétszer bejárt meglocsolni az irodai növényeket, észrevette, hogy az ablakot bámulom, és a Zamioculcas, más nevén Agglegénypálma mögül kíváncsiskodva megkérdezte tőlem:
– Mit látsz odakint?
Kacagós hangja volt.
– Hát csak a kéket – válaszoltam neki a monitor előtt ülve.
Odalépett az ablakhoz, ő is kinézett rajta. Hosszasan figyelte, mi történik odakint.
– Ez igazibbnak tűnik. Sokkal érdekesebb – mondta eltűnődve.
– Igen – válaszoltam neki. – De az álmodozásért nem jár pénz.
– Pénz? – kérdezte zavartan, majd újra kezébe vette a locsolókannát, és csendben visszalépett az Agglegénypálma-rengetegbe. A kék égbolt színes foltként még őrizte egy ideig alakja körvonalát, aztán nem maradt helyette más, csak levegő. Ablakon beszűrődő fény. A pillanatnak vége lett.
Dühös lettem rá, mert igaza volt. Barlangba voltam zárva. Az elején, amikor még minden új volt, nem vettem észre, de ahogy fokozatosan teret nyert a rutin, a valóság besompolygott az ajtón, és megkötözött. Rabszolga voltam. Mozgásra vágytam, de a kötél feszes, a csomó erős volt, az időm pedig kevés. A sporthoz reggel túl fáradt voltam, gyakran evésre se maradt időm, este pedig semmi másra nem vágytam, mint hogy hamar hazaérjek, és küszöbön kívül hagyjam a világot. Igyekeztem mindig gyorsan elslisszolni a tükör előtt, nehogy szembesülnöm kelljen azzal a képpel, amit még a legnagyobb jóindulattal sem neveztem volna saját testemnek. Plöttyedt voltam, hófehér, és ez állatira zavart. A monitorom bezzeg csak öt centi vastag, és ezért még csak tornáznia sem kellett.
Szabadidőmben sokat olvastam, és még több sorozatot néztem. Igyekeztem kikapcsolni az agyam. Takarítás, rendrakás, bevásárlás, ilyesmik. Ez volt a hobbim. A munkabérem javát elvitte az albérlet, a maradék csak arra volt elég, hogy egy évben egyszer-kétszer összejöjjön egy rövidebb külföldi út. Ezen kívül csak a mozi, néhány sör a haverokkal, és álmodozás az Ikea berendezett szobáiban. Oda mindig ketten mentünk. Igen, volt egy barátnőm. Mondjuk inkább így: csajom. Egy tökéletesen semmitmondó szórakozóhelyen szedtem fel, részegen. Nyomtuk az újhullámos táncstílust, a seggrepacsit. Egy haverom mondta erről, hogy azért jobb egyből hátulról startolni, mint szemből odamenni, és felkérni a csajt, mert le lehet szkennelni az idomokat, így nem kap zsákbamacskát az ember. Így próbálkoztam én is, és a lány, akinek a feneke volt annyira szerencsés, hogy megcélozzam, mellettem ragadt. Később mindketten éreztük, hogy valami nem az igazi, de egyikünknek sem volt ínyére a magány, úgyhogy elütöttük az időt. Persze voltak igényei, én meg nem győztem fizetni utána. Kávék, sütik, mozijegyek, különböző belépők, amik szerinte alanyi jogon jártak neki, lévén ő (velem ellentétben), nagy cicikkel rendelkezett. Ezt az elvét bámulatos megalapozottsággal adta tudtomra valahányszor felvetettem, hogy fizetésnél most rajta a sor, ám amikor mélyebb témákra eveztem, úgy nézett rám, mint aki nappal baglyot lát. A szépségéért megbocsátottam neki ezt a felületes figyelmet, és szórakozva huhogtam, csak úgy magamnak.
Egy éve karcoltuk együtt a levegőt, de soha nem találkoztunk heti két-három alkalomnál többször. Többnyire én aludtam nála, mert nem szerette a lakásomat, amin nem is csodálkoztam. Sokat hisztizett, mert állítása szerint nem értettem meg az érzéseit, vagy, ahogy hatodik érzékem súgta, az igényeit. Egyébként egyetemista volt, jogot hallgatott. Soha egy ceruzát nem tett odébb munka címén, így sejtelme sem volt, milyen napi nyolc órában megkeresni a színes, Clooney-kapszulás kávéra a pénzt. Soha nem mutattam be a szüleimnek, akik, vidéki emberek lévén, nem is igen értették volna, hogy vagyok képes együtt lenni egy ilyen lánnyal. Velük egyébként alapvetően normális volt a kapcsolatom. Ők igazi törekvő-tervező munkások, akik nem akarták, hogy vidéken végezzem segédmunkásként. Rendes iskolákba járattak, egyetemre küldtek, és fizették, amit fizetni kellett, sokszor erejükön felül. Talán ezért nem bírják, ha panaszkodom. Néha úgy beszélnek, mintha más dimenzióban élnének. Fel nem tudják fogni, milyen a város. Milyen ott élni, dolgozni, létezni. Nyugdíjasok lévén, reggel kimennek a kis földjükre, öntözik a palántákat, meghallgatják, mit beszélnek egymással a tücskök, tesznek egy kört a faluban, este bekapcsolják a tévét, és morcosan hümmögnek, látva hogyan borul fel a régi rend. Na, és akkor elkezdik a „Nem azért fizettünk kisfiam, hogy…” kezdetű viszonzás-mániájukat. Sokszor érzem részükről ezt a nyomást, több száz kilométer ide vagy oda. Úgy tűnik a szülői elvárás független attól, hogy milyen messze lakunk egymástól, sajnos nem gyengíti a távolság. Ezért nem szerettem hazajárni. Pedig szép arra. Az ellentéte annak, ahol élek. Nyugis. Csendes. Zöld. Lassú, cserébe kevés munkalehetőséggel. Kényszerpálya volt, hát felköltöztem ide, ebbe a városba.
Biztos voltam benne, hogy el akarok költözni. Saját lakást szerettem volna. A fizetésemből rendszeresen tettem félre, de tudtam, csodák nincsenek. Ami kevés volt, még jó ideig nem elég egy lakásvásárláshoz. A rosszabb állagúakhoz is hitelt kellett volna felvennem, iszonyatos törlesztőrészlettel. Féltem, hogy nem bírom fizetni. Kezdtem azt hinni, hogy becsületes munkával képtelenség meggazdagodni, a gazemberség pedig távol állt tőlem. Bármennyire is szerettem cikizni a világot magamban, a szívem mélyén együtt éreztem az emberekkel. Húztam hát az igát, kisemberként a nagyvállalatban, hogy fokról fokra egyre feljebb léphessek, és egy szép napon aztán rám mosolyog majd a szerencse. Még az első fokon üldögélve elgondolkodtam egy ebédszünetben a francia forradalom jelmondatán. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Kevergettem a villámmal az instant levest. Ma mit mondanának a franciák? Dolgozni, Spórolni, Vásárolni? Előző este a neten lelkesen magyarázta egy mongol kisfiú, hogy alig várja már az autópálya megépítését, mert akkor ehet olyan fagyit, amit a tévében látott a jurtájukban. Bevallom, egy kicsit elszégyelltem magam. Aznap szállt el a net a lakásban két teljes órára, és nem tudtam az okoson szöszmötölni. Akkor jöttem rá, hogy dacára annak, hogy viszonylag kellemes az életem, talán ez az egész nem is az én választásom eredménye. Pedig nekünk még autópályánk is van.
